Yoo, megjött az új rész, amit nagyon remélek, hogy vártatok már és érdekesnek fogjátok találni. Ha esetleg így lenne, akkor hagyj magad után egy nyomot egy komi vagy feliratkozás keretében! ;)
Jó olvasást! :*
---------------------------------------------------------------------
- Na, végre itt vagy! - hangja kicsit idegesen csengett.
Zavartan néztem rá a lépcsők tetejéről, majd lelépkedtem a fokokon és emelt fővel elhaladtam mellette. A srác elkapta a felkarom.
- Ohó, nem mész te sehová! - szólt parancsolóan, aztán útnak indult és húzni kezdett maga után.
- Hé! - sikoltottam egyet. Egyáltalán nem tudtam, hogy most mégis mi a franc baja van és hogy egyáltalán hogy merészel magával ráncigálni.
- Engedj már el te idióta! - kiáltottam dühösen teljesen elveszítve az önuralmamat. Minden erőmet összegyűjtve bele bokszoltam a srác vállába, mire ő megállt.
- Elengedlek, de ígérd meg, hogy velem jössz - nézett le a szemeimbe. Fagyos tekintete kissé megrémisztett. Vajon mit tettem, hogy ennyire ki van borulva?
Beleegyezésképpen csak bólintottam egyet. Nem, egyáltalán nem szándékoztam vele tartani, így amint szabaddá tett rohanni kezdtem. Felesleges volt, hisz alig pár lépés után elkapott.
- Hogy benned mennyire nem lehet bízni! - korholt, de azt hiszem hangjába érezhető volt egy kis kedvesség is, mármint nem volt olyan komoly, szóval biztosan mosolygott rajtam.
A vállára dobott, majd megindult velem valamerre. Püfölni kezdtem a hátát, majd hozzá kiabálni, hogy tegyen már le és, hogy ez emberrablás, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, sőt lefogadom, hogy még csak meg sem érezte az ütéseimet. Gondoltam, hogy az autójához cipel, ezért nem lepődtem meg, amikor levágott az anyósülésre. A biztonság kedvéért lezárta a kocsit, amíg komótosan megkerülte azt. Beszállt mellém a volán mögé, aztán lenyomta a gyerekzárat, így esélyem sem volt elmenekülni, bár már nem éreztem úgy, hogy el kéne. Elfordította a kocsi kulcsot, ezáltal beindította a motort és útnak indultunk.
- És most mégis hová viszel? - kérdeztem. Nem kaptam választ. Csendben figyelte tovább az utat.
- Egyáltalán mi bajod neked? - céloztam meg egy újabb kérdéssel, amire szintén nem kaptam választ.
- Hemmings! - böktem meg mutatóujjammal a vállát.
Pirosat kaptunk az útkereszteződésnél, így felém fordította a fejét.
- Betudnád fogni? - hangja enyhén dühös volt, de legbelül biztosan jól szórakozott, hogy kétségek közé tudott engem állítani ismét.
- Nem - fontam össze magam előtt két karomat büszkén.
Egy vigyor jelent meg az arcán, majd hitetlenül megrázta a fejét és visszafordult, hogy tovább figyelje az utat. Zöldre váltott a jelzőlámpa, szóval újra elindultunk.
Az autó ablakának döntöttem a fejem. Olykor nagyon zavaró tényező, hogy Luke ennyire titokzatos. Mennyiből állna elárulnia, hogy hová megyünk vagy egyáltalán, hogy mi baja van?
Sóhajtottam egyet, mire ő felém fordította a fejét egy másodpercre. Én nem néztem rá. Szándékosan.
Nemsokára begurultunk egy legalább tizenöt emeletes lakóház parkolójába. Nem mozdultam meg. Egyáltalán nem érdekelt, hogy valószínűleg megérkeztünk úti célunkhoz és most épp el kéne hagynom az autót és besétálni a lépcsőházba.
- Még ma megmozdulsz vagy itt ülsz holnap reggelig? - kérdezte szórakozottan bámulva rám. Egy flegma pillantást vetettem rá, aztán egy sóhaj kíséretével kikapcsoltam a biztonsági övem és újra felé fordultam. Arra vártam, hogy mikor oldja fel a gyerekzárat, hogy kiszállhassak hatalmas és sötét autójából. Kuncogott egyet, majd kinyitotta az ajtót és kiszállt belőle. Utána én is.
Elkapta hatalmas kezével az én apró és keskeny csuklómat, aztán húzni kezdett a lakóház bejárata felé.
- Tudok menni magam is, nem kell rángatni! - mondtam felháborodva. Elengedte a kezem, így újra szabaddá téve engem. Most nem futottam el, amúgy is hasztalan lett volna. A lépcsőházban beszálltunk az eléggé tágas liftbe, ami felrepített minket a tizenkettedik emeletre. Kiszálltunk a liftből. A hosszú folyosóra lépve jó alaposan végigmértem azt. A nem túl széles helység falait sötétbarna ajtók díszítették, amik mind egy-egy lakásba nyíltak. Luke a 316-os számú elé lépett. Kizárta a nyílászárót, aztán kitárta és intett egyet a kezével, hogy menjek előre.
- Oh, milyen intelligens, uram - viccelődtem vele.
Követte példámat, tehát ő is belépett a lakásba. Az ajtó csattanásának hangjára összerezzentem. Megfordultam. Luke ledobta kulcsait a kis asztalra, ami az előszobáját ékesíti. Sötét fából készült, felettébb alacsony méretű. Csak néhány újság volt hanyagul rádobálva.
Végigmértem magamnak a magas szőke hajú srácot. Makulátlanul helyes. Uramisten, miket gondolok én itt! Nem szabad, Jenna! - figyelmeztettem önmagam. A srác is rám pillantott, majd elindult felém. Megállt előttem és nagy kezébe fogta a bal karomat.
- Mi ez itt? - mutatott a három friss, tegnap szerzett vágásra.
Vállat vontam. Nem volt erőm megszólalni, keserűség kerített hatalmába.
- Kérdeztem valamit - mondta halkan, de kissé szigorúan.
Lassan ráztam meg a fejem, miközben a torkomban már éreztem a gombócot. Nem szabad elsírnom magam, nem előtte!
- Azért mentél haza tegnap, hogy összemetéld saját magad? - kérdezte idegesen. Felnéztem rá. Homlok ráncolva figyelte fakó arcomat.
- Nem csak itt van, igaz? Nem álltál meg háromnál - rázta a fejét hitetlenül.
- Én csak - itt elakadt a szavam. - Igazad volt! Jason folyton kacsintgatott Nicole-nak és Maggie-nek is - lehajtottam a fejem. Már a sírás határán álltam, de továbbra is próbáltam tartani magam.
- Az ebédszünetet már meg sem vártad - szólt halkan. Hangja kissé remegett. Ezek szerint tud együtt érezni.
- Azt már nem éltem volna túl - sóhajtottam szomorúan.
- Szereted Jasont, igaz? - kérdezte pár perc múltán.
Csak bólintottam egyet. Két év sok idő és én tényleg szerelmes voltam és vagyok is belé még ezek után is. Sajnos túl későn tudtam meg, hogy Jason mekkora egy szemétláda, de most már tisztában vagyok a dolgokkal és ez a lényeg.
- Sajnálom - mondta megbánóan. Éreztem a hangjában. Ekkorra már elengedte a karomat is.
- Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod és, hogy olyan bunkón vágtam a fejedhez tegnap éjjel - szólt újra. Hangja halk volt, ezáltal még mélyebbnek tűnt.
- Én meg örülök, hogy végre valakiben volt annyi, hogy elmondta és ezért hálás vagyok neked, de tényleg - néztem bele a ragyogó kék szempárba. Ajkaim akaratlanul is egy halvány mosolyra húzódtak. Luke is elmosolyodott, így fekete piercingje a szája szélén megfeszült rózsaszín és telt alsó ajkán.
- Hát, akkor szívesen - vette viccesebbre a figurát, legalábbis én felnevettem kijelentésére.
- Egyébként miért hoztál ide? - váltottam témát. Érdekelt, hogy mit akar itt kezdeni. Megfordultam, hogy körülnézzek. Luke külsőjéhez képest meglehetősen erős világosság uralta a lakást, ugyanis a fehér falakra és a világos fapadlóra besütő nap teljesen bevilágította a tágas termet. A kicsi előszobából egyből a konyhára terelődött a figyelem, ugyanis szemben volt a bejárati ajtóval. Kávébarna és fehér színpárosításból állt a konyhabútor, a hűtő dupla ajtós volt és, hogy passzoljon az elegáns bútorhoz ugyanolyan kávébarna színű volt. Nem volt külön étkező vagy asztal székekkel, csak egy pult három bárszékkel, amik szintén a megszokott színekben pompáztak. A konyhától balra egyben vele volt a nappali. Óriási tévé, szemben neki egy széles szürke kanapé és ahhoz egy-egy karosszék. Az ülőbútorok mind nagy fehér színű párnákkal voltak ellátva. Ezek között egy üvegasztal terült el, amin a távirányító, egy telefon és néhány lefordított papírlap pihent. A nappaliból nyílt egy szoba, valószínűleg a hálószoba. Összességében nagyon stílusosan volt berendezve. Nem az a tipikus agglegény lakás, hisz tisztaság uralt mindent.
- A szüleid? - fordultam vissza Luke-hoz.
- Egyedül lakom - felelte komoran. Arcvonásai megfeszültek.
- Oh - pislogtam egyet. - Hogy-hogy? - érdeklődtem.
- Tudod, nem szeretek másoknak beszélni az életemről, de veled most ezt megosztom - biccentett egyet, aztán tovább folytatta. - Mivel régebben nagyon sok volt velem a gond, otthon sem akartam szót fogadni, ezért apám inkább kikötötte, hogy bérel nekem egy lakást, csak ne kelljen tűrnie a nagy pofámat - vállat vont. - Szóval most már valamivel több, mint egy éve itt élek egyedül.
- Úgy gondolod, hogy most már "jó fiú" vagy? - formáltam ujjaimmal a levegőbe idézőjeleket.
- Miért ne lennék? - ajkai egy apró félmosolyra húzódtak.
Mosolyogva megvontam a vállam, aztán a már az előbb kiszúrt a nappali üvegasztalán pihenő lefordított lapokra koncentrálva fogtam magam és elindultam oda, hogy felfedjem őket. Leültem az előtte lévő szürke nagyon is kényelmes kanapéra, majd a kezembe fogtam a papírlapokat. Három volt belőlük. Az első képen egy utcalámpa szerepelt, ami fényesen bevilágította maga körül a sötét égbolttal határolt területet. A második képen egy bagoly volt, ami a fán üldögélt. Valószínűleg a parkban készült. Végül az utolsó képen pedig az a pad volt, amin a múltkor üldögéltünk a nem túl barátságos szóváltásunk közepette. Mindegyik fotó éjjel készült és épp ezért voltak olyan különlegesek. Ámulattal néztem végig újra a művészi alkotásokat.
- Ezeket te csináltad? - kérdeztem az egy helyben álló sráctól, majd felé fordítottam a papírlapokat.
Bólintott egyet, miközben megindult felém és helyet foglalt mellettem.
- Fantasztikusak - meredtem rájuk tátott szájjal.
- Kösz - mondta halkan kicsit szégyenlősen. Ohó, meggyengítettem a rettenthetetlen Luke Hemmingset?!
- Ne köszönd, mert tényleg nagyon jók! - dicsértem tovább tevékenységét. Oldalra fordítottam a fejem, így ránéztem. Arca jobb fele tárult fel előttem, de a lényeg benne, hogy mosolygott. Engem is mosolyra késztetett ez a talán ritka jelenség. Felém fordult. A szemembe nézett. Az övéi már nem tűntek olyan fagyosnak, mint pár nappal ezelőtt, ami melegséggel öntött el. Ezek szerint van egy szerényebb és érzelmesebb oldala is ennek a csodálatos srácnak és az biztos, hogy szeretném őt sokkal jobban megismerni.
*--------------* nagyooon jóóó:3❤
VálaszTörlésKöszönööööööm <3 *-*
TörlésImádi! <3
VálaszTörlésköszcsi <3
Törlés