06. - Betolakodó

Hali. :D
Egy újabb résszel jöttem, amit remélem már vártatok néhányan, illetve hogy tetszeni fog nektek. Ha ez így lesz, akkor kérlek titeket, hogy haggyatok magatok után egy kommentet, hogy tudjam itt jártatok és mi a véleményetek a részről. Aki szeretne, fel is iratkozhat. Az még boldogabbá tenne.
Mivel már 13 összegyűltetek itt nekem, gondoltam csinálok egy FB-csoportot is a blognak, hogy ott követhessétek nyomon, ha valamit közzétennék, ami fontos (vagy nem :P). Szóval, oda is nyugodtan kérhetitek, hogy hozzáadjalak titeket, mert azt nagyon szívesen megteszem.
Jó olvasást! :*
FB-csoport: Fire
---------------------------------------------------------------------------
Miután meguntam a hosszas kanapén üldögélést, felpattantam kényelmes helyemről és megiramoztam a konyhát.
- Használod is vagy csak úgy van? - fordultam egyet. Luke felsőtestével néztem farkasszemet. Felnéztem az arcára. Kék szemeivel éppen engem vizslatott.
- Nem, csak, ha mondjuk felmelegítek valamit - vont vállat nevetve. Az én ajkaim is mosolyra húzódtak.
- Amúgy nem, ez nem igaz. Szeretek főzni, szóval gyakran használatba veszem ezt a helyet - mondta őszintén.
- Az jó - mosolyogtam tovább. Várjunk csak? Megosztja velem a "titkait"? Haladunk.
- Te szoktál főzni? - érdeklődött a pultnak támaszkodva.
- Hát, anyukámnak szoktam segíteni, szóval ha az főzésnek számít, akkor igen - feleltem.
Ekkor a telefonom csengőhangja hangzott fel a nadrágom zsebéből. Előkaptam a készüléket, anya neve volt a kijelzőre írva. Fogadtam a hívást.
- Jenna, merre jársz? - kérdezte anyu idegesen. A feszültsége érhető volt, ugyanis egy nagyon kicsit, de már sötétedőben volt az ég.
- Szia, anyu - köszöntöttem. Kicsit felháborított, hogy majdnem tizennyolc évesen még mindig számon kér.
- Hol vagy? - tette fel kérdését újra.
- Beugrottam az egyik barátomhoz, de nemsokára otthon leszek - feleltem.
Luke csendben figyelt. Ha jól láttam, egy apró mosoly játszott rózsaszín és telt ajkain.
- Siethetnél, hiszen gondolom még nem tanultál! - korholt anya a telefonon keresztül.
- Jól van, anyu, máris úton vagyok. Szia - s azzal kinyomtam, mielőtt újra nekiállt volna a kioktatásomnak, bár gondolom ezért még otthon kapok. Na, nem baj.
- Hazaviszlek - mondta Luke.
- Az jó lenne - mosolyogtam fel rá.
Mindketten a lakásajtajához siettünk, aztán már a földszinten a liftből kiszállva megiramoztuk a parkolót. A szőke magas srác illedelmesen kinyitotta nekem az anyósülésnél lévő ajtót, majd be is csukta. Megkerülte a járművet és beült mellém. Elindította a motort, ezáltal útnak indultunk hozzánk. Alig 5-6 perc alatt megérkeztünk. Luke is kiszállt a kocsiból, hogy bekísérjen. A családi házunk bejárati ajtajához érve teljes egészében kihallatszott a valószínűleg a nappali ablakában álló nővérem hangja, ahogy felsikít.
- Jézusom, egy fiúval jött!
Se anya, se ő nem szívelték soha Jasont. Most már értem, miért volt. Valahogy érezhették, hogy nem a legjobb választás részemről. Kár, hogy nem hallgattam rájuk.
- Öhm - köhintettem egyet zavaromban. Nagyon kínosan éreztem magam. Felpillantottam Luke-ra, hogy lássam a reakcióját. Mosolygott. Akaratlanul is elmosolyodtam a látványon és Annie buta beköpésén, aki mégcsak nem is tudja, hogy tisztán hallottuk. A kulcsomat sem kellett megkeresnem, ugyanis kinyílt előttünk az ajtó. Anya és Annie álltak ott egy széles vigyorral a fejükön. Megforgattam szemeimet. Sokszor az idegeimre mennek és az eszem megáll, hogy mikre képesek.
- Jó estét - köszöntötte őket udvariasan Luke.
- Szervusz - vigyorgott anyukám.
- Hali - intett neki egyet Annie. Láttam az arcán, hogy teljesen el volt ámulva a sráctól. Mondjuk az tény, hogy felettébb jól néz ki.
Beléptem a házba, aztán Luke felé fordultam, hogy ne a hátammal álljon szemben.
- Gyere be te is - invitálta őt anya.
- Igazából Luke-nak már mennie kéne - mondtam zavartan.
- Talán van pár percem, de csak néhány - tolakodott beljebb. Na, ez az, amit nem bírok benne. Olykor nagyon pofátlanul tud viselkedni. Flegmán néztem fel rá, ahogy megérkezett mellém, ő meg egy önelégült vigyort villantott. Ismét megforgattam szemeimet.
- Annie - mutatkozott be neki a nővérem.
- Tudom - kacsintott rá a magas srác, mire Annie elpirult. Flörtöl a nővéremmel? Ezenkívül, mi az, hogy tudja?! Honnan a fenéből? Hát, ez felháborító!
- Én Mrs. Piers vagyok, de szólíthatsz Margaretnek is - nyújtotta felé a karját anya, majd Luke lehajolt és egy csókot lehelt a kézfejére. Eszméletlen, hogy mennyire behálózta a családtagjaimat, bár könnyű volt, hisz mindketten nőneműek és ki ne tudna ellenállni egy ilyen srácnak, mint Luke? Főleg, ha így viselkedik. "Sötét titkait" tudván engem ez annyira nem hatott meg, így továbbra is flegmán méregettem őt magamnak.
- Te mondtad, hogy a barátod vagyok - suttogta, majd rám kacsintott. Hát, ez már felettébb felháborító. Mikor mondtam én ilyet? Na, jó amikor anyával beszéltem telefonon, akkor elhangzott ilyen a számból, de akkor is. Most mondtam volna drága édesanyukámnak, hogy egy a számomra eléggé idegen srác csak úgy felrángatott a lakásába? Az egész rendőrség Luke nyakára lett volna küldve. Mióta apukánk elhagyott, anya nagyon odafigyel a biztonságunkra, ami ugye érthető, hisz ő is csak egy nő, vagyis a "gyengébbik nem" tagja.
- Inkább hálás lehetnél! - suttogtam a kelleténél hangosabban, így anya és Annie is hátra fordultak, ugyanis időközben már úton voltunk a nappaliba. Luke-kal mögöttük ballagtunk.
- Azért, hogy a nyakamba akaszkodtál és felkéredzkedtél hozzám, hogy ne kelljen még hazajönnöd? - kérdezte felhangon egy önelégült vigyor kíséretével. Hazudott, de ezt anyáék nem tudták, így teljesen szégyenbe hozott előttük.
- Na, de Jenna! - fonta össze két karját anya kérdőn pillantgatva rám.
Dühösen dobbantottam egyet a lábammal, aztán inkább felrohantam az emeletre. Nem vagyok hajlandó egy ilyen alakkal egy helységben tartózkodni. Egyébként lentről hallottam, ahogy Luke egy jóízűt nevetett a reakciómon. Becsaptam a szoba ajtaját, ami óriási durranással járt. Lábak dobogását hallottam, amelyek felfelé igyekeztek a lépcsőn.
- Jenna, azonnal gyere le, hisz vendéged van! - utasított anya. Eközben levágtam magam az ágyamra.
- Nem én invitáltam be hozzánk! - néztem rá dühösen és egyben csalódottan. Azt hittem, Luke-kal már kezdenek rendbe jönni a dolgok, de ő továbbra is hozza a formáját.
- De saját magadat meginvitáltattad az ő otthonába! Szégyelld magad! - korholt.
- Ez nem igaz! - szinte már sikítottam idegességemben.
Anya felvonta a szemöldökét. Annyiban hagytam a dolgot, mert tudtam, hogy nem hinne nekem. Felpattantam az ágyamról, aztán kikerültem szülőmet és leviharzottam a lépcsőkön egészen be a nappaliba. Luke arcán továbbra is ott ült az a vigyor, ami akkor jelenik meg, ha valami sikerül neki, ez esetben az én szívatásom volt. Kiöltöttem rá a nyelvem, mire anya megbökött.
- Viselkedj! - suttogta. Na, nem mintha annyira szükséges lett volna.
- Egyébként már letelt az a néhány perc, amire bejöttél - méregettem flegmán a szőke srácot.
- Hm, végül is lehet már mennem kéne - gondolkodott el. Mindezt Annie csodálattal figyelte. Luke teljesen elvette az eszét.
Az előbb említett személy felállt a kanapéról, majd elindult az előszobába. Ez az! Elértem a célom.
- Sajnálom, hogy egyáltalán nem tudtuk beszélgetni, de remélem, lesz még rá alkalmunk - magyarázta felváltva nézve anyára és Annie-re. Engem figyelmen kívül hagyott.
Lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, aztán végre kilépett az otthonunkból. Követtem példáját, ugyanis még volt egy kis elintézetlen ügyünk. Lelöktem őt a lépcső tetejéről, ami mellesleg csak három fokból áll, így nem történt semmi sem vele.
- Na, tűnjél! - dühösen méregettem lefelé bámulva rá.
Feljebb lépett két fokkal, majd megérintette vékony ujjaival az államat.
- Imádom, amikor dühös vagy! - még dobott egy puszit is a levegőbe, majd az autójához sétált.
- Jó éjt, kis csillag - kacsintott még egy utolsót, aztán beült a volán mögé és elhajtott.
Nagyon egy szégyentelen és pofátlan alak. Szörnyen felháborított a viselkedése és anyáék még engem néznek rossznak. Felsuhantam a szobámba, hogy megírjam a házijaimat és utána végre eltegyem magam holnapra.

05. - Tehetség

Hey, people. :D
Yoo, megjött az új rész, amit nagyon remélek, hogy vártatok már és érdekesnek fogjátok találni. Ha esetleg így lenne, akkor hagyj magad után egy nyomot egy komi vagy feliratkozás keretében! ;)
Jó olvasást! :*
---------------------------------------------------------------------

Órák után még megálltam a szekrényemnél, hogy bepakoljam azokat a könyveimet, amikre nem lesz otthon szükségem és így legalább nem kell majd feleslegesen cipelnem őket. Becsaptam a fémajtót, aztán a suli kijárata felé vettem az irányt. Odakint a lépcsők alján Luke állt.
- Na, végre itt vagy! - hangja kicsit idegesen csengett.
Zavartan néztem rá a lépcsők tetejéről, majd lelépkedtem a fokokon és emelt fővel elhaladtam mellette. A srác elkapta a felkarom.
- Ohó, nem mész te sehová! - szólt parancsolóan, aztán útnak indult és húzni kezdett maga után.
- Hé! - sikoltottam egyet. Egyáltalán nem tudtam, hogy most mégis mi a franc baja van és hogy egyáltalán hogy merészel magával ráncigálni.
- Engedj már el te idióta! - kiáltottam dühösen teljesen elveszítve az önuralmamat. Minden erőmet összegyűjtve bele bokszoltam a srác vállába, mire ő megállt.
- Elengedlek, de ígérd meg, hogy velem jössz - nézett le a szemeimbe. Fagyos tekintete kissé megrémisztett. Vajon mit tettem, hogy ennyire ki van borulva?
Beleegyezésképpen csak bólintottam egyet. Nem, egyáltalán nem szándékoztam vele tartani, így amint szabaddá tett rohanni kezdtem. Felesleges volt, hisz alig pár lépés után elkapott.
- Hogy benned mennyire nem lehet bízni! - korholt, de azt hiszem hangjába érezhető volt egy kis kedvesség is, mármint nem volt olyan komoly, szóval biztosan mosolygott rajtam.
A vállára dobott, majd megindult velem valamerre. Püfölni kezdtem a hátát, majd hozzá kiabálni, hogy tegyen már le és, hogy ez emberrablás, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, sőt lefogadom, hogy még csak meg sem érezte az ütéseimet. Gondoltam, hogy az autójához cipel, ezért nem lepődtem meg, amikor levágott az anyósülésre. A biztonság kedvéért lezárta a kocsit, amíg komótosan megkerülte azt. Beszállt mellém a volán mögé, aztán lenyomta a gyerekzárat, így esélyem sem volt elmenekülni, bár már nem éreztem úgy, hogy el kéne. Elfordította a kocsi kulcsot, ezáltal beindította a motort és útnak indultunk.
- És most mégis hová viszel? - kérdeztem. Nem kaptam választ. Csendben figyelte tovább az utat.
- Egyáltalán mi bajod neked? - céloztam meg egy újabb kérdéssel, amire szintén nem kaptam választ.
- Hemmings! - böktem meg mutatóujjammal a vállát.
Pirosat kaptunk az útkereszteződésnél, így felém fordította a fejét.
- Betudnád fogni? - hangja enyhén dühös volt, de legbelül biztosan jól szórakozott, hogy kétségek közé tudott engem állítani ismét.
- Nem - fontam össze magam előtt két karomat büszkén.
Egy vigyor jelent meg az arcán, majd hitetlenül megrázta a fejét és visszafordult, hogy tovább figyelje az utat. Zöldre váltott a jelzőlámpa, szóval újra elindultunk.
Az autó ablakának döntöttem a fejem. Olykor nagyon zavaró tényező, hogy Luke ennyire titokzatos. Mennyiből állna elárulnia, hogy hová megyünk vagy egyáltalán, hogy mi baja van?
Sóhajtottam egyet, mire ő felém fordította a fejét egy másodpercre. Én nem néztem rá. Szándékosan.
Nemsokára begurultunk egy legalább tizenöt emeletes lakóház parkolójába. Nem mozdultam meg. Egyáltalán nem érdekelt, hogy valószínűleg megérkeztünk úti célunkhoz és most épp el kéne hagynom az autót és besétálni a lépcsőházba.
- Még ma megmozdulsz vagy itt ülsz holnap reggelig? - kérdezte szórakozottan bámulva rám. Egy flegma pillantást vetettem rá, aztán egy sóhaj kíséretével kikapcsoltam a biztonsági övem és újra felé fordultam. Arra vártam, hogy mikor oldja fel a gyerekzárat, hogy kiszállhassak hatalmas és sötét autójából. Kuncogott egyet, majd kinyitotta az ajtót és kiszállt belőle. Utána én is.
Elkapta hatalmas kezével az én apró és keskeny csuklómat, aztán húzni kezdett a lakóház bejárata felé.
- Tudok menni magam is, nem kell rángatni! - mondtam felháborodva. Elengedte a kezem, így újra szabaddá téve engem. Most nem futottam el, amúgy is hasztalan lett volna. A lépcsőházban beszálltunk az eléggé tágas liftbe, ami felrepített minket a tizenkettedik emeletre. Kiszálltunk a liftből. A hosszú folyosóra lépve jó alaposan végigmértem azt. A nem túl széles helység falait sötétbarna ajtók díszítették, amik mind egy-egy lakásba nyíltak. Luke a 316-os számú elé lépett. Kizárta a nyílászárót, aztán kitárta és intett egyet a kezével, hogy menjek előre.
- Oh, milyen intelligens, uram - viccelődtem vele.
Követte példámat, tehát ő is belépett a lakásba. Az ajtó csattanásának hangjára összerezzentem. Megfordultam. Luke ledobta kulcsait a kis asztalra, ami az előszobáját ékesíti. Sötét fából készült, felettébb alacsony méretű. Csak néhány újság volt hanyagul rádobálva.
Végigmértem magamnak a magas szőke hajú srácot. Makulátlanul helyes. Uramisten, miket gondolok én itt! Nem szabad, Jenna! - figyelmeztettem önmagam. A srác is rám pillantott, majd elindult felém. Megállt előttem és nagy kezébe fogta a bal karomat.
- Mi ez itt? - mutatott a három friss, tegnap szerzett vágásra.
Vállat vontam. Nem volt erőm megszólalni, keserűség kerített hatalmába.
- Kérdeztem valamit - mondta halkan, de kissé szigorúan.
Lassan ráztam meg a fejem, miközben a torkomban már éreztem a gombócot. Nem szabad elsírnom magam, nem előtte!
- Azért mentél haza tegnap, hogy összemetéld saját magad? - kérdezte idegesen. Felnéztem rá. Homlok ráncolva figyelte fakó arcomat.
- Nem csak itt van, igaz? Nem álltál meg háromnál - rázta a fejét hitetlenül.
- Én csak - itt elakadt a szavam. - Igazad volt! Jason folyton kacsintgatott Nicole-nak és Maggie-nek is - lehajtottam a fejem. Már a sírás határán álltam, de továbbra is próbáltam tartani magam.
- Az ebédszünetet már meg sem vártad - szólt halkan. Hangja kissé remegett. Ezek szerint tud együtt érezni.
- Azt már nem éltem volna túl - sóhajtottam szomorúan.
- Szereted Jasont, igaz? - kérdezte pár perc múltán.
Csak bólintottam egyet. Két év sok idő és én tényleg szerelmes voltam és vagyok is belé még ezek után is. Sajnos túl későn tudtam meg, hogy Jason mekkora egy szemétláda, de most már tisztában vagyok a dolgokkal és ez a lényeg.
- Sajnálom - mondta megbánóan. Éreztem a hangjában. Ekkorra már elengedte a karomat is.
- Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod és, hogy olyan bunkón vágtam a fejedhez tegnap éjjel - szólt újra. Hangja halk volt, ezáltal még mélyebbnek tűnt.
- Én meg örülök, hogy végre valakiben volt annyi, hogy elmondta és ezért hálás vagyok neked, de tényleg - néztem bele a ragyogó kék szempárba. Ajkaim akaratlanul is egy halvány mosolyra húzódtak. Luke is elmosolyodott, így fekete piercingje a szája szélén megfeszült rózsaszín és telt alsó ajkán.
- Hát, akkor szívesen - vette viccesebbre a figurát, legalábbis én felnevettem kijelentésére.
- Egyébként miért hoztál ide? - váltottam témát. Érdekelt, hogy mit akar itt kezdeni. Megfordultam, hogy körülnézzek. Luke külsőjéhez képest meglehetősen erős világosság uralta a lakást, ugyanis a fehér falakra és a világos fapadlóra besütő nap teljesen bevilágította a tágas termet. A kicsi előszobából egyből a konyhára terelődött a figyelem, ugyanis szemben volt a bejárati ajtóval. Kávébarna és fehér színpárosításból állt a konyhabútor, a hűtő dupla ajtós volt és, hogy passzoljon az elegáns bútorhoz ugyanolyan kávébarna színű volt. Nem volt külön étkező vagy asztal székekkel, csak egy pult három bárszékkel, amik szintén a megszokott színekben pompáztak. A konyhától balra egyben vele volt a nappali. Óriási tévé, szemben neki egy széles szürke kanapé és ahhoz egy-egy karosszék. Az ülőbútorok mind nagy fehér színű párnákkal voltak ellátva. Ezek között egy üvegasztal terült el, amin a távirányító, egy telefon és néhány lefordított papírlap pihent. A nappaliból nyílt egy szoba, valószínűleg a hálószoba. Összességében nagyon stílusosan volt berendezve. Nem az a tipikus agglegény lakás, hisz tisztaság uralt mindent.
- A szüleid? - fordultam vissza Luke-hoz.
- Egyedül lakom - felelte komoran. Arcvonásai megfeszültek.
- Oh - pislogtam egyet. - Hogy-hogy? - érdeklődtem.
- Tudod, nem szeretek másoknak beszélni az életemről, de veled most ezt megosztom - biccentett egyet, aztán tovább folytatta. - Mivel régebben nagyon sok volt velem a gond, otthon sem akartam szót fogadni, ezért apám inkább kikötötte, hogy bérel nekem egy lakást, csak ne kelljen tűrnie a nagy pofámat - vállat vont. - Szóval most már valamivel több, mint egy éve itt élek egyedül.
- Úgy gondolod, hogy most már "jó fiú" vagy? - formáltam ujjaimmal a levegőbe idézőjeleket.
- Miért ne lennék? - ajkai egy apró félmosolyra húzódtak.
Mosolyogva megvontam a vállam, aztán a már az előbb kiszúrt a nappali üvegasztalán pihenő lefordított lapokra koncentrálva fogtam magam és elindultam oda, hogy felfedjem őket. Leültem az előtte lévő szürke nagyon is kényelmes kanapéra, majd a kezembe fogtam a papírlapokat. Három volt belőlük. Az első képen egy utcalámpa szerepelt, ami fényesen bevilágította maga körül a sötét égbolttal határolt területet. A második képen egy bagoly volt, ami a fán üldögélt. Valószínűleg a parkban készült. Végül az utolsó képen pedig az a pad volt, amin a múltkor üldögéltünk a nem túl barátságos szóváltásunk közepette. Mindegyik fotó éjjel készült és épp ezért voltak olyan különlegesek. Ámulattal néztem végig újra a művészi alkotásokat.
- Ezeket te csináltad? - kérdeztem az egy helyben álló sráctól, majd felé fordítottam a papírlapokat.
Bólintott egyet, miközben megindult felém és helyet foglalt mellettem.
- Fantasztikusak - meredtem rájuk tátott szájjal.
- Kösz - mondta halkan kicsit szégyenlősen. Ohó, meggyengítettem a rettenthetetlen Luke Hemmingset?!
- Ne köszönd, mert tényleg nagyon jók! - dicsértem tovább tevékenységét. Oldalra fordítottam a fejem, így ránéztem. Arca jobb fele tárult fel előttem, de a lényeg benne, hogy mosolygott. Engem is mosolyra késztetett ez a talán ritka jelenség. Felém fordult. A szemembe nézett. Az övéi már nem tűntek olyan fagyosnak, mint pár nappal ezelőtt, ami melegséggel öntött el. Ezek szerint van egy szerényebb és érzelmesebb oldala is ennek a csodálatos srácnak és az biztos, hogy szeretném őt sokkal jobban megismerni.

04. - Penge

Sziasztok. :)
Végre meghoztam az új részt. Remélem, vártátok már és tetszeni fog nektek, illetve számítok néhány kommentre, amiben leírjátok a véleményeteket arról, hogy nektek mi tetszett (esetleg mi nem tetszett, de remélem ilyen nem lesz :P) és ha megfogott a történet, akkor feliratkoztok.
Csak úgy megjegyezném, hogy lehetséges, hogy néhányótok számára kicsit durvának fog hatni ez a rész, de higgyétek el pozitív következményei lesznek.
Jó olvasást nektek! :)
------------------------------------------------------------------------

Következő nap a suliban ráébredtem, hogy Luke összes észrevétele igaz volt. Nem akart engem eltántorítani Jasontől, hanem inkább végre felnyitni a szemem, hogy ne aláztassam én saját magam azzal, hogy nem tudok az ég világon semmiről.
Persze nagyon fájt, amiket láttam, de legalább mostmár tudom, hogy milyen kis álszent emberek között élek. Nap, mint nap nyaliznak nekem és elhitetik velem, hogy bírnak miközben a hátam mögött a barátommal kavargatnak. Ezek aztán az igazi "barátok".
Félresöpörtem buta gondolataimat és inkább azon töprengtem, hogyan tűnhetnék el a suliból. Teljesen elment a kedvem mindentől, csak szerettem volna hazamenni és tartani egy 'megcsalt a barátom, ezért felzabálok mindent' napot. Alap lányos program ilyen esetben.
Beugrott, hogy a harmadik óra utáni nagyszünetben simán eltűnhetnék innen a francba és a maradék négy órámon már nem vennék részt. Anya vagy a nővérem biztosan megfogják érteni, hogy miért jöttem haza, vagyis remélem, hogy most az egyszer elnézőek lesznek velem szemben.

Tervemet végrehajtani készültem, így amint kicsengettek a harmadik óránkról, ami mellesleg történelem volt, megiramoztam a suli kijáratát. Kissé felszabadultan léptem ki a tavaszi napsütésbe. Fejemre nyomtam a napszemüvegem, hogy lehetőleg ne vakuljak meg útközben. Már a parkon túl jártam, amikor egy nagy sötét autó lassított le mellettem és átvette a tempómat, vagyis lassan haladt jobb felemen.
- Merre készülsz? - szólalt meg az ismerős mély hang. Büszkén húztam ki magam. Nem volt ínyemre senkivel sem beszélni most.
- Ne tartsd feljebb a fejed, mert ha elered az eső beleesik az orrodba - mondta flegmán.
Megtorpantam, így a sötét autó is egy helyben maradt. A fejem tetejére toltam a napszemüvegem, így már nem takarta barna szemeimet, majd a sofőrhöz fordultam.
- Nézd, Hemmings! Most rohadtul nincs kedvem senkihez sem, főként nem hozzád, úgyhogy nagyon gyorsan indítsd be az óriási autód motorját és húzz el vele a francba! - egy lépést tettem felé, aztán fagyosan bámultam a kék szempárba. A szőke srác felvonta szemöldökét.
- Valaki igazán házsártosnak hangzik - piszkálódott már csak azért is.
Fújtattam egyet, majd újra útnak indultam. Tovább követett az autójával egészen a házunkig. Az építmény előtt megállt és figyelte, ahogy kizárom az ajtót, majd belépek az otthonomba.
Kifújtam a levegőt, aztán ledobtam a kulcsomat az asztalkára, ami az eléggé kis térrel rendelkező előszobában állt. Egyébként anyu nagyon aranyosan kidekorálta egy apró világos rózsaszín terítővel és azon egy arany festékkel behintett vázával, amiben művirágok szálai ékeskedtek. Feldobta a kis termet, annak ellenére, hogy a falak fehér színűek voltak.
Felrohantam a szobámba, ahol ledobáltam magamról minden felesleges ruhadarabot, beleértve a nadrágomat is, mert a házikónk elég meleg volt. Még télen sem fáztunk, ami mondjuk nem túl nagy szó tekintve, hogy Ausztráliáról van szó, de a lényeg, hogy takaros kis lakhelyünk igazán meleg belülről. Természetesen, mivel délután fél egy körül járhatott az idő, nem volt otthon senki sem, így egymagamban dühönghettem, hisz enyém volt a ház. Hirtelen felindulásból és a bennem felgyülemlett nagy mértékű düh által úgy éreztem, menten ki kell adnom mindezt magamból. Ráadásul részben önmagamat hibáztattam a történtekért, sőt az évek óta folyó történések végett, ezért magamon kellett kiadnom.
Átsiettem a szobámból a fürdőszobába vezető kis folyosón, aztán becsaptam az előbb említett helység ajtaját. A mosdótál feletti szekrényke fogantyújához nyúltam. Reménykedtem benne, hogy találok ott egy pengét, vagy legalább egy éles tárgyat, ami hasznomra válhat. Az előbbit találtam, ezáltal nem kellett sokáig kutakodnom. Tudom, hogy veszélyes, amit tenni fogok, de muszájnak éreztem. A múltamban is voltak korszakaim, amikor nagyon nehezen kontrolláltam önmagam és sokszor elveszítettem a fejem az akkor ért sérelmeim miatt. Igen, vagdostam az ereimet. Nem vagyok büszke rá, senki sem lenne, de felvállalom, hisz az életemhez tartoznak azok az idők is. Anyáék válása nagyon megviselt, emellett a suliban is sok sérelem ért. Mindenért magamat okoltam. Nem voltam elég jó senkinek sem. És, hát, hogy máshogy tudná egy tinédzser lány kiadni a dühét, ha nem azzal, hogy fog egy pengét és ejt egy-két vagy olykor több tíz sebet önmagán.
Rutinosan húztam végig bal karomon a kis ezüstfényű éles tárgyat. Fájt, ahogy a bőrömbe vésődött, de annyira nem bántott, mint az igazság. Kibuggyant a vékony résen vörös színű vérem. Könnyekkel a szemeimben figyeltem, ahogy végigfolyik az alkaromon, majd végül lecsöppen a fehér csempére egy apró piros foltot hagyva maga után. Még kétszer elvégeztem ugyanezt a műveletet, aztán rádöbbentem, hogy nem jó ötlet, hogy épp a csuklómon húzgálom a pengét, ezért gondoltam áttérek a combomra azt úgyis eltakarja majd a nadrágom, így senki nem jön majd rá pszichopata énem megjelenésére. A lábaim csupaszak voltak, ezáltal irtó könnyen hozzájuk fértem. Leültem a kád szélére, aztán végighúztam a pengét szörnyen fehér bőrömön. A fájdalom belém hasított, miközben újra kibuggyant a vérem az újabb vékony résen, majd végiggördült a csepp a combomon és lehullott a fehér csempére. Még néhányszor elvégeztem ezt ugyanazon területen, aztán amikor megelégeltem az önsanyargatás érzését, rendet raktam magam után és átsiettem a szobámba, ahol felkaptam magamra egy nadrágot, hogy valahogyan eltakarjam a vágásokat a combomon. Ezután betakaróztam egy puha és kicsit szőrös pokróccal és mint aki jól végezte dolgát, álomra hajtottam fejem gondolván, most ez a pihenés nagyon jól fog esni.

--- Másnap ---

- Madame - támaszkodott neki mély hangú "barátom" a mellettem húzódó szekrénysornak. Felvont szemöldökkel és kérdő pillantással fordultam felé, majd felnéztem a kék szempárba, amik a szokásosan ragyogtak. Meglehetősen jól nézett ki a talpig fekete gönceiben, hiszen a sötét ruhák kiemelték zafír kék szemeit és szőkés haját, ami ahogy általában az ég felé volt állítva. Ez a srác nagyon tudta, mi áll jól neki.
- Mi a franc? - kerekedtek el a szemei, majd feltűnt, hogy az alkarom az, ami annyira elvette a figyelmét. Elkaptam a kezem, hogy ne tudja tovább vizslatni, de már késő volt. Közelebb hajolt hozzám.
- Mondd, te normális vagy? - tette fel kérdését teljesen az arcomba nyomva a sajátját.
Lehajtottam a fejem. Nem tudtam, mit tegyek. Gyorsan becsaptam a szekrényem ajtaját, aztán elviharzottam. Hál' istennek nem jött utánam. Most az egyszer. Szerintem ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel.

03. - Tények

Sziasztok. :)
Megérkezett az új rész. Tudom, rövid lett, de azt hiszem, ennek ellenére elég tartalmasnak nevezhető. Remélem tetszeni fog nektek és kifejtitek véleményeteket egy kommentben vagy ha megtetszik a történet, akkor esetleg feliratkoztok a blogra.
Jó olvasást! :)
-----------------------------------------------------------------

Végül az igen mellett döntöttem. Miért ne mehetnék el a megbeszélt találkára, hisz jogomban áll tudni, hogy mit akar tőlem Luke. Nem mondom azt, hogy nem féltem, hogy egy kicsit sem volt görcsben a gyomrom, de egyszerűen muszájnak éreztem, hogy beszéljek vele, hisz van miről. Ezek fontos dolgok. Egyáltalán mire volt jó, hogy ékszereket ajándékozott nekem?
Leviharzottam az emeletről, majd ismét elkiáltottam magam, hogy 'majd jövök' és kiléptem a hűvös őszi levegőre. Nem volt melegem, de majd megszokom ezt is, így gyors léptekkel közeledtem a parkhoz. Ott Luke egy padon ülve várt rám.
- Hát, eljöttél - pattant fel róla, amint feltűnt neki, hogy beléptem a sötét bokros részre. Csak bólintottam egyet, aztán kérdőn néztem fel rá.
- Mi ez az egész? - érdeklődtem idegesen. - Ékszerek?
- Csak felkeltetted az érdeklődésem és gondoltam valahogy kapcsolatot kéne létesítenem veled - vont vállat. Nem igazán értettem, hogy mégis hogyan jöttem a képbe én.
- Persze, egy gyenge láncszemnek hittél vagy még hiszel is és gondoltad, majd engem csőbe húzol, de figyelmeztetlek Hemmings - magyaráztam hevesen gesztikulálva két kezemmel, mire ő közbevágott.
- Ó, talán rám küldöd a nyápic barátodat? - vonta fel szemöldökét.
- Mi bajod van neked vele? - fontam össze magam előtt két karom.
- Minden - felelte halkan. Láttam rajta, hogy nehéz uralkodnia magán. Valahogy Jason említése nagyon felkavarta őt.
- Mi az, hogy te vagy a rémálma? - tettem fel újabb kérdésemet.
Megrázta a fejét, majd leült a padra. Előre hajolva a járdát fürkészte. Zavartan méregettem magamnak.
- Ki vagy te? Vagy mit akarsz tőlem? - enyhültem meg egy kicsit továbbra sem mozdulva. Erre ő intett egyet, hogy foglaljak helyet mellette. Távolság tartóan messzebb tőle ültem le. Rémisztő egy figura az biztos.
- Védeni téged! - adta meg a választ. Hangja halk volt, így mélyebbnek hatott.
- Úristen! Mi vagy te, valami pszichopata? - akadtam ki egy kicsit, hisz nem minden nap mondanak neked ilyet. Miért vagy mitől kéne engem védelmezni?!
- Nem, csak szimplán fontos nekem, hogy biztonságban légy! - mondta komolyan, tekintetét az enyémbe fúrva.
- Ugyan! Miért lenne az én biztonságom olyan fontos neked? - dőltem hátra, majd újra összefontam magam előtt karjaimat.
- Ohó, nem tudod, hogy hányszor mentettelek már meg az éjjeli hazasétálgatásaid közben néhány részegtől és egyébtől! - akadt ki egy kicsit. - Bár ezek csak apróságok amellett, hogy Jason már egy ideje folyton félre lép és te vagy olyan naiv, hogy neked ez fel sem tűnik - hajolt közelebb, ezáltal teljesen az arcomba mondta. Nem tudom mi ütött belé. Hirtelen váltott át erre a stílusra.
- Nem! Hazudsz, Hemmings! - álltam ki a már két éve hű társam mellett.
- Látod, most sem hiszed el, ezért teszi meg nap, mint nap ugyanazokat a dolgokat a "barátod", mert tudja, hogy akár a szemed előtt is csinálhatná, akkor is azt mondanád, hogy az nem ő volt - rajzolt a levegőbe idézőjeleket a 'barátod' szó kiejtésekor. Elgondolkodott kicsit. - Holnap a suliban ajánlom, hogy nézz egy kicsit jobban körül.
- Mint például? - kérdeztem. Érdekelt, hogy vajon tud-e felsorolni néhány esetet, ami Jason ellen szól.
- Minden áldott nap kacsint Nicolenak és Maggienek, ebédszünetben pedig azért a te felőled lévő kezével falatozik, mert a másikat éppen lefoglalja azzal, hogy átkarolja Sarah derekát vagy éppenséggel a combját taperássza - egyből rávágta. Szemrebbenés nélkül mondta a képembe ezeket a dolgokat, amik legbelül majd' felemésztettek teljes egészemben, de ezt kívülről nem mutattam. Nem szabadott.
- Egyébként tudod, mi a vicces ebben az egészben? - szólalt meg újra mély hangján. - Az egész suli tudja, hogy a te kis barátod félre kúr, csak te annyira elvagy szállva azzal, hogy két éve Jasonnel jársz, hogy ezt észre sem veszed. Mindenki hülyének néz - vágta a fejemhez.
- Azt mondtad, fontos neked az én biztonságom, de most rossz vagy hozzám - mondtam csalódottan.
- Ennek semmi köze a biztonságodhoz - vont vállat egy gonosz vigyorral a fején.
- És annak van köze hozzá, ha például megyek és öngyilkos leszek? - néztem fel a kék szempárba. Rezzenéstelenül bámult vissza rám.
- Meg se próbáld. Mindenhol ott vagyok - súgta a fülembe sejtelmesen. Rémisztő volt. Az egész srác az.
Felállt a padról és már el is tűnt még mielőtt bármit is reagálhattam volna az előbbi kijelentésére. Fájtak a szavak, amiket a fejemhez vágott. A tények, amikkel szembeállított. De legalább valaki megtette.
Könnyes szemekkel pislogtam magam elé. Nem hittem a fülemnek, hogy mikkel lettem szembesítve az imént.