02. - Hemmings

Hali. :)
Megérkezett az új rész. Remélem vártátok már. Számítok néhány komira és esetleg újabb feliratkozókra.
Jó olvasást! :)
-------------------------------------------------------------
Akárcsak tegnap, ma is viseltem a karkötőt csak ugye társult még hozzá egy nyaklánc is. Reggel a suli előtt Jason várt rám.
- Szia - nyomott egy lágy csókot vékony ajkaimra.
- Szióka - mosolyogtam fel rá. Zöld szemei az enyémbe meredtek. Elvesztem a ragyogó szempárban. Megszakítva merengésünket összekulcsolta ujjainkat és besétáltunk a nagy épületbe.
- Amúgy mik ezek az új ékszerek rajtad? - érdeklődött. Neki sem mondhattam meg az igazat, így csak egy sima vállrántással intéztem el a választ.
- Valahogy ez nem a te stílusod - szólalt meg újra, miközben megálltunk a szekrényemnél, hogy kiszedhessem belőle a tanszereimet. Első órám matek (haha, a legjobb kezdés), így a "következő megálló" Jason szekrénye, ugyanis szükségem lesz a számológépére.
- Nekem tetszik - vontam vállat, majd becsaptam a vasajtót és újra útnak indultunk.
Időközben láttam a folyosón a piercinges magának való srácot, akivel együtt járok matekra, illetve tegnap megjelent még törin is.
Miután megkaptam Jason számológépét, elkísért a matekos teremhez és egy gyors szájra puszival búcsúztunk el.

- Jó napot kívánok, hölgyek és urak - kezdte meg óráját Mr. Oakley. Még belefirkantott az osztálykönybe, aztán neki vágott egy újabb hosszas magyarázásnak.
Az előbb említett piercinges srác ismét mellettem ült csak ugye egy másik padban. Már az óra első részében lefoglalta őt a karkötőm és olykor rápillantott a nyakláncomra is. Fura egy alak meg kell hagyni. Régóta merengett az ékszeremen és volt, amikor engem is felmért magának.
- Igazán megtisztelne, ha a táblára figyelne, Mr - szólalt meg a tanár úr, de a mondata végén elakadt és töprengeni kezdett.
- Hemmings - segítette ki Mr. Oakleyt a srác kizökkenve az eddigi tevékenységéből. Mintha már hallottam volna valahol ezt a hangot. Mély volt és rideg, de mégis vonzó. Uramisten! - kerekedtek el a szemeim.
Felé fordítottam a fejem és felmértem magamnak testalkatát, amíg ő épp a tanárral vitatkozott. Magas, de nagyon, hisz lábai alig férnek el a számára alacsony pad alatt. A felőlem látszódó karjára vándorolt a tekintetem. Fekete dzsekije takarta, de így is feszült felső végtagján. Bevillant az első találkánk a parkban. Akkor láttam őt, csak az arcát nem. Azon az éjjelen pontosan, minden milliméterét felmértem a titokzatos idegennek, aki mostmár nem az, hisz akarata ellenére felfedte magát előttem. Félelem uralkodott el rajtam. Mégis mi a fenét akarhat ő tőlem?
Felém fordította fejét. A szemembe nézett. Elég feltűnő lehetett a rémületem, ugyanis egy mosoly kúszott az arcára, így jelezve, hogy nincs semmi gond. Ohó, dehogy nincs! Elkaptam a tekintetem. Nem akartam többé a közelében lenni. Féltem tőle, de hát ki nem?!
Az óra további részében egyáltalán nem pillantottam az irányába, sőt még a fejemet sem fordítottam balra akár minimálisan sem. Alig vártam már, hogy kicsengessenek és szabaduljak innen. A csengőszóra elsőként pattantam fel a székemről és iramoztam meg az ajtót. Alig léptem ki rajta egy kéz kapta el a karom. Riadtan fordultam a támadóm felé, hisz volt rá okom. Ő volt az.
- Hagyj! - néztem fel egy pillanatra a fagyos kék szempárba.
- Figyelj - kezdett bele mondatába, de közbevágtam.
- Nem! - itt vettem egy mély levegőt. - Tudom, ki vagy!
- Hát, rájöttél - egy mosoly suhant át az arcán, ami által megjelent egy apró gödröcske szája jobb szélénél. Elengedte a karom.
- Ma éjjel légy ott a parkban és mindent elmagyarázok! Ha vannak kérdéseid, azokra is választ adok!
Hosszabb hezitálás után rábólintottam, bár még nem voltam biztos benne, hogy ott leszek a találkán, de szabadulni akartam tőle. Gyors léptekkel haladtam, hisz minél távolabb, annál jobb. Kicsit arrébb Katherine álldogált a szekrényénél. Kérdőn nézett a szemembe, amikor elé léptem.
- Mióta társalogsz te Luke Hemmings-szel? - érdeklődött. Ahá, szóval Luke Hemmings a becses neve. Elmerengtem. Különleges név, ő pedig minden bizonnyal egy különleges srác. Rémisztő, de ez vonzó. Na, jó ezt talán abba kéne hagynom! Buta vagy, Jenna! - korholtam saját magam gondolataimban.
- Hahó, Miss Piers! - integetett a szemem előtt legjobb barátnőm.
- Bocsi, elgondolkodtam - pislogtam sűrűn, újra mozgásba hozva szemhéjaimat.
- Szóval, mióta társalogsz te vele? - tette fel újra kérdését.
- Csak kérdezett valamit a matekkal kapcsolatban - hazudtam. Íme, egy újabb lódítás. A francba egyre többe bonyolódok bele.
Katherine vállat vont, aztán elindultunk a tornaterem felé, ugyanis tesi lesz a következő óránk. Blah, utálom!

Az egész napos tanítás után, fáradtan baggyogtam ki a suliból Jasonnel a jobb oldalamon. Megígérte, hogy hazavisz a pár hete kapott új kocsijával, ami mellesleg valami eszméletlenül néz ki. Mindig is ámultam egy ilyen autót látván, így különösen feldobott, hogy most én, Jenna Piers egy ilyenben fogok utazni. Egy fekete Mercedesről volt szó. Gyönyörű, kényelmes, bámulatos!
- Anyukádék itthon vannak? - érdeklődött Jason, amikor megállt a házunk előtt.
- Még dolgoznak - feleltem egy halvány mosollyal az arcomon.
- És nem invitálod be a barátodat? - kérdezte egy kaján vigyorral a fején, miközben végighúzta mutatóujját a combomon.
- Öhm, nem hiszem - mondtam zavartan.
- Miért nem? - arcvonásai megfeszültek. - Mostmár két éve együtt járunk, Jenna! - utalt arra, hogy ez idő alatt még semmi sem történt köztünk, mert én nem akartam.
- Tudom, de még nem állok készen, J! - akadtam ki egy kicsit.
- Mindig ezt hajtogatod! - háborodott fel.
- Sajnálom, de ha tényleg szeretsz még bírsz várni!
Kiszálltam a merciből, aztán még intettem egyet a barátomnak és besétáltam a házba. Volt min töprengnem, ezért rám fért egy kis egyedüllét, hogy dönteni tudjak. Ott legyek a találkán vagy ne?

01. - Melegség

Sziasztok. :)
Először is szeretném megköszönni a majdnem 100 megtekintést úgy, hogy csak a prológust tettem közzé, a 2 kommentet és a 4 feliratkozót! Iszonyatosan jól esett és imádlak titeket! <3
Amint látjátok, meghoztam az első részt, amit remélem vártatok néhányan. Számítok néhány kommentre és esetleg újabb feliratkozókra.
Jó olvasást! :*
-------------------------------------------------------------------------------------------

Egy percnyit sem aludtam a rejtélyes idegen miatt. Mármint számomra ő idegen volt, de az ő részéről nem hiszem, hogy elmondható az, hogy engem ő nem ismer. Felkavarta az érzéseimet.

Megrémisztett, de közben izgalmas is volt. Épp ezért úgy döntöttem, mindenképp ott leszek ma éjjel a parkban. Megszeretném tudni, hogy ki ez a titokzatos srác.

Másnap a karomon lógott az éjjel beszerzett eléggé stílusos kis karkötő.
Épp matek óránk volt. Mindannyian fáradtan meredtünk a táblára, miközben Mr. Oakley ezerrel magyarázott. Egyébként mindannyian szeretjük őt, mint tanárt, mert idős kora ellenére jól együtt tud működni velünk és veszi a lapot, ha valaki viccelődni kezd.
A padokban egyesével ülünk. Én a középső sorban a harmadik padot választottam. A bal kezem felőli padban, szinte mellettem egy szőkés hajú srác ül. Pár hónapja feldobta külsejét egy piercinggel, ami az arca bal felén öleli körül telt rózsaszín alsó ajkát. Jól áll neki. Olyan rossz fiúsnak tűnik, bár ő mindig is olyan titokzatos volt. Senkivel nem beszélt a szünetekben. Kissé magának való fajta. "Gengszteres" stílusa miatt nem csoda, hogy az emberek távol maradnak tőle.
A srác már egy ideje a csuklómon lévő karkötőt szuggerálja szemeivel. Elkaptam a padról a kezem, hogy végre másra koncentráljon és ne az ékszerre. Rám pillantott. Csupán egy másodpercre. Kék tekintete fagyos volt, de mégis volt benne valami, ami egy érzést váltott ki bennem. Kérdőn bámultam magam elé. Nem tudom, mi volt ez.

Délután nem mentem át Jasonhöz. Behazudtam neki, hogy valami családi programon kell részt vennem.
Suliból hazafelé teljes izgalommal sétáltam, hisz egyre inkább közelített a tizenegy óra, vagyis a titokzatos idegennel való találkám időpontja.
Egész nap ezen kattogott az agyam. Katherine, a legjobb barátnőm meg is szólta, hogy mi a fene van velem, mert teljesen más vagyok, mint általában. Neki is hazudtam, hogy csak fáj a fejem és az lefáraszt. Gyülekeznek a hazugságaim, de ezek csak apróságok, túl lehet lépni rajtuk. Viszont ha azt vesszük, hogy nagyon ritkán bonyolódok hazugságokba, akkor ez nem hiszem, hogy egy jó pontot érdemel részemről.

Hamar elérkezett a háromnegyed tizenegy. Csak egy 'majd jövök'-kel intettem anyuéknak. Kb. tíz perc alatt a parkba értem. Sötét volt és üres, akárcsak tegnap. Leültem egy padra, hogy ne csak ácsorogjak, hanem akkor már kicsit kényelmesen várjam a titokzatos srácot. Már vagy fél órája üldögélhettem teljes egymagamban, amikor úgy határoztam, nem várok tovább, így felpattantam a padról és útnak indultam. Ekkor neszt hallottam mögülem. Már fordultam volna meg, de Ő, a titokzatos idegen megállított.
- Maradj így! - utasított. Hangja mély és egyben kissé szigorú volt, de mégis olyan igéző. Nem rémültem meg tőle, de nem mondom azt, hogy nem féltem legalább egy nagyon kicsit.
Idegesen fújtam ki a levegőt, de engedelmeskedtem neki.
Éreztem, ahogy hideg apró tárgyak érnek a nyakamhoz. Hozzájuk értem, hogy megbizonyosodjak arról, vajon mik lehetnek azok. Apró kis kövek voltak. Olyanok, mint a karkötőn. A srác, akinek nagy teste mögülem fölém tornyosult, bekapcsolta hátul az ékszert, majd már el is tűnt. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem a környéket. Ugyanolyan kihalt volt, mint általában. Ismét éreztem, sőt szinte biztos voltam abban, hogy nem voltam egyedül, vagyis az idegen és titokzatos srác nem hagyott magamra, csak elbújt előlem, hogy továbbra se derüljön ki számomra kiléte.
Lassan és bizonytalanul fordítottam hátat a parknak és indultam el újra utamon hazafelé. Még több okom volt arra, hogy az agyam ezerrel kattogjon a tegnap óta velem történő dolgokon. Először a tegnap éjjel, aztán a srác fagyos, de mégis egy csomó ismeretlen dolgot tartalmazó igéző tekintete, majd ez. A nagyon is vonzó mély hang, aminek nem kéne ennyire megfognia, viszont van benne valami, ami magam sem tudom, mi lehet, csak egy a biztos, hogy úgy láncol a titokzatos sráchoz, mint egy bilincs egy ember két kezét egymáshoz. Ez a rejtélyesség annyira izgalmassá és vonzóvá teszi a dolgokat, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy ki szeretném deríteni, mi folyik itt. Főként, hogy ki lehet a srác és miért engem 'választott'.

- Merre jártál ilyen későn? - támadott le anya, amint beléptem a konyhába.
- Csak sétáltam egyet - vontam vállat, természetesen ismét hazugságot ejtve ki a számon.
- Ilyenkor? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét a nálam fél fejjel magasabb nőnemű szülőm.
- Ilyenkor - feleltem.
Sejtettem, hogy anyának nagyon nem fog megfelelni ez a válasz, ezért már készültem, hogy fogadjam egy újabb kérdését, vagy egy beszólását.
- Fiatal hölgy, éjjel tizenegy órakor mi a fenének iramozod meg a sötét és teljesen kihalt parkot? - akadt ki. Nos, rosszabbra számítottam. De várjunk csak, anya kémkedett utánam? Figyelte, hogy merre mentem? Hát, ez felháborító!
Belenéztem barna szemeibe, amit mellesleg örököltem tőle. Bezzeg a magasságát nem, na mindegy.
- Anyukám, nem kell aggódnod! Nagy kislány vagyok már ahhoz, hogy sétáljak egyet magamnak a gondolataimmal a majdnem érett elmémben - okosítottam ki enyhén, vagyis annak szántam. Elvégre majdem tizennyolcadik életévemben járok már, ezáltal nem kell úgy viselkedni velem szemben, mint egy aprócska kis hat évessel.
Hátat fordítottam anyunak és felviharzottam a szobámba, hogy ismét elmerenghessek a dolgokon. Nagy tehetségem van ehhez, hogy filozofálgassak szinte akár butaságokon is, de hát ez vagyok én.
Rávetődtem az ágyamra, ezáltal elnyúltam, mint egy béka, amin átment egy autó. Na, jó ez egy elég csúnya hasonlat volt. Szóval kényelembe helyeztem magam, aztán csak feküdtem ott egymagamban a mennyezetet bámulva. A nyaklánchoz nyúltam, ami alig húsz perce lehet birtokomban. Melegség öntött el, ahogy hozzáérintettem rövid ujjam begyét az ékszer egyik kövéhez. Akaratlanul is egy halvány mosolyra húzódtak ajkaim. A fejem fölé emeltem a karom, amin a karkötő ékeskedik. Vizslatni kezdtem, hátha rájövök bármire is azzal, hogy alaposabban szemügyre veszem.
- Hugi - nyílt ki egy nagyobb résre a szobám ajtaja, majd a nővérem, Annie feje bukkant fel a nyílászáró mögül. Felültem az ágyon, hogy szembe tudjak nézni vele.
- Hú, honnan van a karkötőd és a nyakláncod? - esett le az álla, amikor meglátta újonnan beszerzett ékszereimet. Mindig is fekete bolond volt. Ritkán jelent meg bárhol is mondjuk rózsaszínben vagy bármilyen élénkebb színű göncben.
Válaszul csak vállat vontam. Mégis mi a fenét mondtam volna, hogy honnan szereztem? Az igazságot nem köphettem be neki, mert egyből elkezdett volna kioktatni, ahogy anya tenné.
- Eszméletlenül néz ki - tapadt rá tekintete a csuklómon lógó ékszerre.
- Köszi - pillantottam a kezemre én is.
- Hogy-hogy nem voltál ma Jasonnél? - érdeklődött, miközben helyet foglalt mellettem az ágyon.
- Most több házit kaptunk, úgyhogy inkább azzal foglalatoskodtam - hazudtam ismét.
Annie kérdőn méregetett magának mogyoró barna szemeivel. Igen, ő is anya szemeit örökölte.
- Anya mondta, hogy nemrég jöttél haza az éjjeli sétádról - mondta. Ezekszerint drága szülőnk küldte, hogy szedjen ki belőlem valamit, hogy mi volt ez az egész.
- És? - néztem rá flegmán.
- Fura vagy nekem - fúrta tekintetét mélyen az enyémbe. - Tegnap éjjel óta.
Megint vállat vontam. Nem tudtam, mit feleljek erre, de az igazságot magamnak tartogatom.
- Történt valami? Jason megbántott vagy erőszakos volt? - dobált meg kérdéseivel.
- Nem, semmi, nyugodj meg! - próbáltam higgadt maradni, hogy ne akadjak ki és kezdjek el mindenfélét összehordani. - Mostmár szeretnék lefeküdni aludni - mondtam halkan.
Pár perc csend uralkodott el a nem túl tágas, de nem is kicsi szobámon, amit egyébként imádok. Barackszínű falai fantasztikus hangulatot teremtenek akárhányszor besüt ide a nap az erkélyre vezető szörnyen nagy ajtón keresztül.
- Rendben, akkor jó éjt - nyomott egy gyors testvéri puszit a homlokomra.
- Neked is - motyogtam.

00. - Prológus

Hello. :)
Gondoltam bele kezdek egy új blogba, amelynek a 5 Seconds of Summerből Luke Hemmings lesz a főszereplője. Remélem ez a prológus megfog néhányótokat és esetleg hagytok egy kommentet vagy feliratkoztok a blogra és várni fogjátok a következő részt, pontosabban az elsőt.
Jó olvasást kívánok nektek!
Puszi, Stella. :*
-----------------------------------------------------------------
Egy meleg tavaszi éjszakán sétáltam haza a barátomtól Jasontől. Szinte minden nap megteszem ezt az utat így éjjel tizenegy körül, szóval bátran robogtam át a sötét és kihalt parkon. Hirtelen egy halk neszt hallottam az egyik fa felől. Nem foglalkoztam vele úgy különösebben. Csendben folytattam tovább utamat, aztán ismét megmozdult valami.
Biztosan csak egy madár - gondoltam magamban.
Továbbsétáltam, de akkor egy árnyat láttam elsuhanni magam előtt az utcai lámpa gyér fényében. Sietősre vettem a figurát, miközben kicsit szaporábban szedtem a levegőt is. Ekkor újra zajt hallottam mögülem. Leblokkoltam. Az út közepén álltam halálra váltan. Igazából ponthogy el kellett volna futnom, nem pedig megállni, de akkor mintha egy belső erő irányított volna, ami nagyon nem akart onnan elmozdulni.
- Hm, Miss Jenna Piers - hallottam egy mély hangot a hátam mögül. Meglehetősen közelinek hallatszott. Lassan fordultam meg. Pár lépésnyire állt egy ember tőlem az árnyékban. Ha jól néztem alakra egy fiúéra hasonlított, bár arcát nem láttam. Szörnyen magas volt, felsőtestén kissé feszült a póló, ezzel igazolva kidolgozott izmait.
- A barátodnak annyi vér sincs a pucájában, hogy hazakísérjen téged az éjszaka közepén? - kérdezte egy parányi dühvel a hangjában.
- Egyáltalán ki vagy te? - kérdeztem merészen leplezve, hogy mennyire megijeszt ez az alak.
- Jason rémálma - felelte, s azzal elsuhant.
Bizonytalanul fordultam meg újra, hogy tovább folytassam az utam, azonban a lábam előtt egy kis tárgyat véltem felfedezni. Lehajoltam érte, hogy szemügyre vehessem. Egy karkötő volt az fekete kövekből kirakva. Megfordítottam. 'Holnap ugyanekkor ugyanitt' - ez a szöveg állt az ékszer másik felén, minden betű egy-egy gyöngyre írva fehér festékkel. Elkaptam tekintetem a kezemben tartott ékszerről. Nem voltam biztos abban, hogy egyedül maradtam a parkban.