02. - Hemmings

Hali. :)
Megérkezett az új rész. Remélem vártátok már. Számítok néhány komira és esetleg újabb feliratkozókra.
Jó olvasást! :)
-------------------------------------------------------------
Akárcsak tegnap, ma is viseltem a karkötőt csak ugye társult még hozzá egy nyaklánc is. Reggel a suli előtt Jason várt rám.
- Szia - nyomott egy lágy csókot vékony ajkaimra.
- Szióka - mosolyogtam fel rá. Zöld szemei az enyémbe meredtek. Elvesztem a ragyogó szempárban. Megszakítva merengésünket összekulcsolta ujjainkat és besétáltunk a nagy épületbe.
- Amúgy mik ezek az új ékszerek rajtad? - érdeklődött. Neki sem mondhattam meg az igazat, így csak egy sima vállrántással intéztem el a választ.
- Valahogy ez nem a te stílusod - szólalt meg újra, miközben megálltunk a szekrényemnél, hogy kiszedhessem belőle a tanszereimet. Első órám matek (haha, a legjobb kezdés), így a "következő megálló" Jason szekrénye, ugyanis szükségem lesz a számológépére.
- Nekem tetszik - vontam vállat, majd becsaptam a vasajtót és újra útnak indultunk.
Időközben láttam a folyosón a piercinges magának való srácot, akivel együtt járok matekra, illetve tegnap megjelent még törin is.
Miután megkaptam Jason számológépét, elkísért a matekos teremhez és egy gyors szájra puszival búcsúztunk el.

- Jó napot kívánok, hölgyek és urak - kezdte meg óráját Mr. Oakley. Még belefirkantott az osztálykönybe, aztán neki vágott egy újabb hosszas magyarázásnak.
Az előbb említett piercinges srác ismét mellettem ült csak ugye egy másik padban. Már az óra első részében lefoglalta őt a karkötőm és olykor rápillantott a nyakláncomra is. Fura egy alak meg kell hagyni. Régóta merengett az ékszeremen és volt, amikor engem is felmért magának.
- Igazán megtisztelne, ha a táblára figyelne, Mr - szólalt meg a tanár úr, de a mondata végén elakadt és töprengeni kezdett.
- Hemmings - segítette ki Mr. Oakleyt a srác kizökkenve az eddigi tevékenységéből. Mintha már hallottam volna valahol ezt a hangot. Mély volt és rideg, de mégis vonzó. Uramisten! - kerekedtek el a szemeim.
Felé fordítottam a fejem és felmértem magamnak testalkatát, amíg ő épp a tanárral vitatkozott. Magas, de nagyon, hisz lábai alig férnek el a számára alacsony pad alatt. A felőlem látszódó karjára vándorolt a tekintetem. Fekete dzsekije takarta, de így is feszült felső végtagján. Bevillant az első találkánk a parkban. Akkor láttam őt, csak az arcát nem. Azon az éjjelen pontosan, minden milliméterét felmértem a titokzatos idegennek, aki mostmár nem az, hisz akarata ellenére felfedte magát előttem. Félelem uralkodott el rajtam. Mégis mi a fenét akarhat ő tőlem?
Felém fordította fejét. A szemembe nézett. Elég feltűnő lehetett a rémületem, ugyanis egy mosoly kúszott az arcára, így jelezve, hogy nincs semmi gond. Ohó, dehogy nincs! Elkaptam a tekintetem. Nem akartam többé a közelében lenni. Féltem tőle, de hát ki nem?!
Az óra további részében egyáltalán nem pillantottam az irányába, sőt még a fejemet sem fordítottam balra akár minimálisan sem. Alig vártam már, hogy kicsengessenek és szabaduljak innen. A csengőszóra elsőként pattantam fel a székemről és iramoztam meg az ajtót. Alig léptem ki rajta egy kéz kapta el a karom. Riadtan fordultam a támadóm felé, hisz volt rá okom. Ő volt az.
- Hagyj! - néztem fel egy pillanatra a fagyos kék szempárba.
- Figyelj - kezdett bele mondatába, de közbevágtam.
- Nem! - itt vettem egy mély levegőt. - Tudom, ki vagy!
- Hát, rájöttél - egy mosoly suhant át az arcán, ami által megjelent egy apró gödröcske szája jobb szélénél. Elengedte a karom.
- Ma éjjel légy ott a parkban és mindent elmagyarázok! Ha vannak kérdéseid, azokra is választ adok!
Hosszabb hezitálás után rábólintottam, bár még nem voltam biztos benne, hogy ott leszek a találkán, de szabadulni akartam tőle. Gyors léptekkel haladtam, hisz minél távolabb, annál jobb. Kicsit arrébb Katherine álldogált a szekrényénél. Kérdőn nézett a szemembe, amikor elé léptem.
- Mióta társalogsz te Luke Hemmings-szel? - érdeklődött. Ahá, szóval Luke Hemmings a becses neve. Elmerengtem. Különleges név, ő pedig minden bizonnyal egy különleges srác. Rémisztő, de ez vonzó. Na, jó ezt talán abba kéne hagynom! Buta vagy, Jenna! - korholtam saját magam gondolataimban.
- Hahó, Miss Piers! - integetett a szemem előtt legjobb barátnőm.
- Bocsi, elgondolkodtam - pislogtam sűrűn, újra mozgásba hozva szemhéjaimat.
- Szóval, mióta társalogsz te vele? - tette fel újra kérdését.
- Csak kérdezett valamit a matekkal kapcsolatban - hazudtam. Íme, egy újabb lódítás. A francba egyre többe bonyolódok bele.
Katherine vállat vont, aztán elindultunk a tornaterem felé, ugyanis tesi lesz a következő óránk. Blah, utálom!

Az egész napos tanítás után, fáradtan baggyogtam ki a suliból Jasonnel a jobb oldalamon. Megígérte, hogy hazavisz a pár hete kapott új kocsijával, ami mellesleg valami eszméletlenül néz ki. Mindig is ámultam egy ilyen autót látván, így különösen feldobott, hogy most én, Jenna Piers egy ilyenben fogok utazni. Egy fekete Mercedesről volt szó. Gyönyörű, kényelmes, bámulatos!
- Anyukádék itthon vannak? - érdeklődött Jason, amikor megállt a házunk előtt.
- Még dolgoznak - feleltem egy halvány mosollyal az arcomon.
- És nem invitálod be a barátodat? - kérdezte egy kaján vigyorral a fején, miközben végighúzta mutatóujját a combomon.
- Öhm, nem hiszem - mondtam zavartan.
- Miért nem? - arcvonásai megfeszültek. - Mostmár két éve együtt járunk, Jenna! - utalt arra, hogy ez idő alatt még semmi sem történt köztünk, mert én nem akartam.
- Tudom, de még nem állok készen, J! - akadtam ki egy kicsit.
- Mindig ezt hajtogatod! - háborodott fel.
- Sajnálom, de ha tényleg szeretsz még bírsz várni!
Kiszálltam a merciből, aztán még intettem egyet a barátomnak és besétáltam a házba. Volt min töprengnem, ezért rám fért egy kis egyedüllét, hogy dönteni tudjak. Ott legyek a találkán vagy ne?