Sziasztok. :)
Először is szeretném megköszönni a majdnem 100 megtekintést úgy, hogy csak a prológust tettem közzé, a 2 kommentet és a 4 feliratkozót! Iszonyatosan jól esett és imádlak titeket! <3
Amint látjátok, meghoztam az első részt, amit remélem vártatok néhányan. Számítok néhány kommentre és esetleg újabb feliratkozókra.
Jó olvasást! :*
-------------------------------------------------------------------------------------------
Megrémisztett, de közben izgalmas is volt. Épp ezért úgy döntöttem, mindenképp ott leszek ma éjjel a parkban. Megszeretném tudni, hogy ki ez a titokzatos srác.
Másnap a karomon lógott az éjjel beszerzett eléggé stílusos kis karkötő.
Épp matek óránk volt. Mindannyian fáradtan meredtünk a táblára, miközben Mr. Oakley ezerrel magyarázott. Egyébként mindannyian szeretjük őt, mint tanárt, mert idős kora ellenére jól együtt tud működni velünk és veszi a lapot, ha valaki viccelődni kezd.
A padokban egyesével ülünk. Én a középső sorban a harmadik padot választottam. A bal kezem felőli padban, szinte mellettem egy szőkés hajú srác ül. Pár hónapja feldobta külsejét egy piercinggel, ami az arca bal felén öleli körül telt rózsaszín alsó ajkát. Jól áll neki. Olyan rossz fiúsnak tűnik, bár ő mindig is olyan titokzatos volt. Senkivel nem beszélt a szünetekben. Kissé magának való fajta. "Gengszteres" stílusa miatt nem csoda, hogy az emberek távol maradnak tőle.
A srác már egy ideje a csuklómon lévő karkötőt szuggerálja szemeivel. Elkaptam a padról a kezem, hogy végre másra koncentráljon és ne az ékszerre. Rám pillantott. Csupán egy másodpercre. Kék tekintete fagyos volt, de mégis volt benne valami, ami egy érzést váltott ki bennem. Kérdőn bámultam magam elé. Nem tudom, mi volt ez.
Délután nem mentem át Jasonhöz. Behazudtam neki, hogy valami családi programon kell részt vennem.
Suliból hazafelé teljes izgalommal sétáltam, hisz egyre inkább közelített a tizenegy óra, vagyis a titokzatos idegennel való találkám időpontja.
Egész nap ezen kattogott az agyam. Katherine, a legjobb barátnőm meg is szólta, hogy mi a fene van velem, mert teljesen más vagyok, mint általában. Neki is hazudtam, hogy csak fáj a fejem és az lefáraszt. Gyülekeznek a hazugságaim, de ezek csak apróságok, túl lehet lépni rajtuk. Viszont ha azt vesszük, hogy nagyon ritkán bonyolódok hazugságokba, akkor ez nem hiszem, hogy egy jó pontot érdemel részemről.
Hamar elérkezett a háromnegyed tizenegy. Csak egy 'majd jövök'-kel intettem anyuéknak. Kb. tíz perc alatt a parkba értem. Sötét volt és üres, akárcsak tegnap. Leültem egy padra, hogy ne csak ácsorogjak, hanem akkor már kicsit kényelmesen várjam a titokzatos srácot. Már vagy fél órája üldögélhettem teljes egymagamban, amikor úgy határoztam, nem várok tovább, így felpattantam a padról és útnak indultam. Ekkor neszt hallottam mögülem. Már fordultam volna meg, de Ő, a titokzatos idegen megállított.
- Maradj így! - utasított. Hangja mély és egyben kissé szigorú volt, de mégis olyan igéző. Nem rémültem meg tőle, de nem mondom azt, hogy nem féltem legalább egy nagyon kicsit.
Idegesen fújtam ki a levegőt, de engedelmeskedtem neki.
Éreztem, ahogy hideg apró tárgyak érnek a nyakamhoz. Hozzájuk értem, hogy megbizonyosodjak arról, vajon mik lehetnek azok. Apró kis kövek voltak. Olyanok, mint a karkötőn. A srác, akinek nagy teste mögülem fölém tornyosult, bekapcsolta hátul az ékszert, majd már el is tűnt. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem a környéket. Ugyanolyan kihalt volt, mint általában. Ismét éreztem, sőt szinte biztos voltam abban, hogy nem voltam egyedül, vagyis az idegen és titokzatos srác nem hagyott magamra, csak elbújt előlem, hogy továbbra se derüljön ki számomra kiléte.
Lassan és bizonytalanul fordítottam hátat a parknak és indultam el újra utamon hazafelé. Még több okom volt arra, hogy az agyam ezerrel kattogjon a tegnap óta velem történő dolgokon. Először a tegnap éjjel, aztán a srác fagyos, de mégis egy csomó ismeretlen dolgot tartalmazó igéző tekintete, majd ez. A nagyon is vonzó mély hang, aminek nem kéne ennyire megfognia, viszont van benne valami, ami magam sem tudom, mi lehet, csak egy a biztos, hogy úgy láncol a titokzatos sráchoz, mint egy bilincs egy ember két kezét egymáshoz. Ez a rejtélyesség annyira izgalmassá és vonzóvá teszi a dolgokat, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy ki szeretném deríteni, mi folyik itt. Főként, hogy ki lehet a srác és miért engem 'választott'.
- Merre jártál ilyen későn? - támadott le anya, amint beléptem a konyhába.
- Csak sétáltam egyet - vontam vállat, természetesen ismét hazugságot ejtve ki a számon.
- Ilyenkor? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét a nálam fél fejjel magasabb nőnemű szülőm.
- Ilyenkor - feleltem.
Sejtettem, hogy anyának nagyon nem fog megfelelni ez a válasz, ezért már készültem, hogy fogadjam egy újabb kérdését, vagy egy beszólását.
- Fiatal hölgy, éjjel tizenegy órakor mi a fenének iramozod meg a sötét és teljesen kihalt parkot? - akadt ki. Nos, rosszabbra számítottam. De várjunk csak, anya kémkedett utánam? Figyelte, hogy merre mentem? Hát, ez felháborító!
Belenéztem barna szemeibe, amit mellesleg örököltem tőle. Bezzeg a magasságát nem, na mindegy.
- Anyukám, nem kell aggódnod! Nagy kislány vagyok már ahhoz, hogy sétáljak egyet magamnak a gondolataimmal a majdnem érett elmémben - okosítottam ki enyhén, vagyis annak szántam. Elvégre majdem tizennyolcadik életévemben járok már, ezáltal nem kell úgy viselkedni velem szemben, mint egy aprócska kis hat évessel.
Hátat fordítottam anyunak és felviharzottam a szobámba, hogy ismét elmerenghessek a dolgokon. Nagy tehetségem van ehhez, hogy filozofálgassak szinte akár butaságokon is, de hát ez vagyok én.
Rávetődtem az ágyamra, ezáltal elnyúltam, mint egy béka, amin átment egy autó. Na, jó ez egy elég csúnya hasonlat volt. Szóval kényelembe helyeztem magam, aztán csak feküdtem ott egymagamban a mennyezetet bámulva. A nyaklánchoz nyúltam, ami alig húsz perce lehet birtokomban. Melegség öntött el, ahogy hozzáérintettem rövid ujjam begyét az ékszer egyik kövéhez. Akaratlanul is egy halvány mosolyra húzódtak ajkaim. A fejem fölé emeltem a karom, amin a karkötő ékeskedik. Vizslatni kezdtem, hátha rájövök bármire is azzal, hogy alaposabban szemügyre veszem.
- Hugi - nyílt ki egy nagyobb résre a szobám ajtaja, majd a nővérem, Annie feje bukkant fel a nyílászáró mögül. Felültem az ágyon, hogy szembe tudjak nézni vele.
- Hú, honnan van a karkötőd és a nyakláncod? - esett le az álla, amikor meglátta újonnan beszerzett ékszereimet. Mindig is fekete bolond volt. Ritkán jelent meg bárhol is mondjuk rózsaszínben vagy bármilyen élénkebb színű göncben.
Válaszul csak vállat vontam. Mégis mi a fenét mondtam volna, hogy honnan szereztem? Az igazságot nem köphettem be neki, mert egyből elkezdett volna kioktatni, ahogy anya tenné.
- Eszméletlenül néz ki - tapadt rá tekintete a csuklómon lógó ékszerre.
- Köszi - pillantottam a kezemre én is.
- Hogy-hogy nem voltál ma Jasonnél? - érdeklődött, miközben helyet foglalt mellettem az ágyon.
- Most több házit kaptunk, úgyhogy inkább azzal foglalatoskodtam - hazudtam ismét.
Annie kérdőn méregetett magának mogyoró barna szemeivel. Igen, ő is anya szemeit örökölte.
- Anya mondta, hogy nemrég jöttél haza az éjjeli sétádról - mondta. Ezekszerint drága szülőnk küldte, hogy szedjen ki belőlem valamit, hogy mi volt ez az egész.
- És? - néztem rá flegmán.
- Fura vagy nekem - fúrta tekintetét mélyen az enyémbe. - Tegnap éjjel óta.
Megint vállat vontam. Nem tudtam, mit feleljek erre, de az igazságot magamnak tartogatom.
- Történt valami? Jason megbántott vagy erőszakos volt? - dobált meg kérdéseivel.
- Nem, semmi, nyugodj meg! - próbáltam higgadt maradni, hogy ne akadjak ki és kezdjek el mindenfélét összehordani. - Mostmár szeretnék lefeküdni aludni - mondtam halkan.
Pár perc csend uralkodott el a nem túl tágas, de nem is kicsi szobámon, amit egyébként imádok. Barackszínű falai fantasztikus hangulatot teremtenek akárhányszor besüt ide a nap az erkélyre vezető szörnyen nagy ajtón keresztül.
- Rendben, akkor jó éjt - nyomott egy gyors testvéri puszit a homlokomra.
- Neked is - motyogtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése